| Harmadik rész - Történet
Ez az album végigment néhány fázison. Azt akartam, hogy a történet nyitva maradjon, hogy ne másszunk bele egy olyan történetbe, amikhez nem voltak dalaink; később néhány ötlet kezdett előjönni.
Az egész egy, a Pokolról szóló lemezként indult. Az egyik legkorábbi lemezcím a ’The Fall Of The Damned’ volt, egy reneszánsz festmény után, aminek ez volt a címe. Csináltam is egy vázlatot az album illusztrációjához a képet felhasználva, jól is nézett ki, de önkényesnek tűnt és nem volt elég kreatív. Azt tudtam, hogy el akarunk mondani egy történetet, de azt is tudtam, hogy nem nagyon értek a Pokolhoz, szóval elkezdtem utánanézni a témának. Vettem egy rakat erről szóló könyvet és elkezdtem olvasni.
Az egyik könyvben találtam valami érdekeset egy műfajról, amit misztériumjátéknak hívnak. A definíciója ez:
misztériumjáték
fn
népszerű középkori színdarab, ami bibliai történeteken, vagy a szentek életén alapul. Mirákulumnak is nevezik. „A misztériumjátékokat a céhek tagjai adták elő Európában a XIII. századtól kezdve, először templomokban, később pedig kocsikon vagy ideiglenesen felállított színpadsorokon, gyakran apokrif és szatirikus elemeket is beleszőve a színdarabba. Néhány előadássorozat kapcsolatba hozható az egyes angol városokkal és falvakkal is.
Azt is megtaláltam, hogy a’Ördögöt’ két iker farkas jelképezi… ez az, ahogy mindig is elképzeltem az Ördögöt, nem tudom miért.
Nyilvánvaló volt, hogy a lemez a Halálról, vagy még inkább, az Életről fog szólni. A Halál olyan téma volt, amit el szerettem volna kerülni, mert úgy éreztem, hogy korábban már kitárgyaltuk a témát. De ahogy mondják, „azt írod, amihez értesz”, és akkorra már sokkal többet tudtam a Halálról. Megtanultuk elfogadni. Mikey-val együtt végre feldolgoztuk a nagymamánk halálát. Megint elkezdtem a szépséget látni az egész véglegességében, és a rajongók is sokat segítettek nekünk. A ’Revenge’ turné alatt, a vele való megszállottság kiegészült nálam a bosszúval, de a turné végére többet tanultam a megbocsátásról, és inkább az erőszak nélküli helyzeteket támogattam.
Mindnyájan egy picit érettebbek lettünk, és ezt a lemezen is meg kellett mutatnunk. Szükségünk volt valamire, véleménnyel a társadalomról, egy nagy adag fekete humorra, ízléses iróniára, és bocsánatot nem kérő önkifejezésre. Olyan terepekre kellett merészkednünk, ahol eddig még nem jártunk.
kellett nekünk egy hős. a hős egy beteg lett.
a beteg.
A beteget én egy tragikus sorsú, kicsi emberként látom, akinek az élete idő előtt ér véget, ő olyan valaki, aki sosem engedte meg magának, hogy szerelmes legyen, valaki, aki egy picit szomorú, és egy picit szánalmas. A beteget úgy láttam, hogy mindenki bele tudja a bőrébe képzelni egy picit magát. Más szereplők is fontossá váltak, úgy mint Félelem és Megbánás (az ikrek), A Katonák, A Szabadulóművész, Mother War… ők azok, akikkel azon az úton találkozik, ami vagy az örök kárhozatba vagy az örök nyugalomba vezet.
Az egész egy kórházban kezdődik…
A történet alapja ez: Amikor meghalsz… a Halál hogy jön el érted?
Arra szeretek gondolni, hogy amikor eljön, úgy jön el, ahogy csak akarod, mert belenéz a tudatalattidba, talál valami fontosat, és azzá válik.
egy emlékké. a legmaradandóbb emlékeddé.
Visszatérve a legnehezebb napjainkra a Paramour-ban, amikor úgy tűnt, hogy minden remény elveszett, nagyon nagy gondjaim voltak az alvással. Minden egyes éjszaka azt éreztem, hogy valaki, vagy valami fojtogat, addig-addig, amíg a tüdőmből minden levegő eltávozik. Rángatóztam. A szívem gyakorlatilag megállt. Rémisztő volt. Ez nem egyszerűen „éjjeli kétségbeesés” volt, hanem „éjjeli terror” (ez ihlette a ’Sleep’-et). Akkoriban volt az is, hogy megszállott lettem Jeanne D'Arc – kal valami őrült okból. Majdnem leborotváltam a fejem; örülök annak, hogy végül nem tettem meg. Minden egyes filmet, amit csak találtam róla, megvettem, aztán csak újra és újra megnéztem őket. A legjobb film a „Jeanne D’Arc szenvedései”, egy némafilm volt és nagyon felkavaró. Néha napokig csak feküdtem bezárkózva a szobámban és néztem ezt a képet, aminek a neve „March Ot The Saints” volt, és amin Jeanne D’Arc is ott van (ez a kép inspirálta végül az album borítóját, és azon a képen is ugyanúgy ott találod Jeanne D’Arc-ot a háttérben).
Néha, a rángatózások alatt, előfordult, hogy ébren álmodtam. Képeket, még inkább rémképeket láttam, ami valószínűleg a stressz és az ingerültség eredménye volt. Ezen képek során a szeretteim meghaltak, vagy Jeanne D’Arc a máglyán égett, szörnyű dolgok voltak. Sosem aludtam. Ráakadtam egy kis oldalnyi feljegyzésre, amiket e rémálmok idején írtam. Az egyik ilyen dolog:
„WE ARE ALL JUST A BLACK PARADE.”
Sivár, tudom, de akkor is valami új. Valami teljesen új nekem. Az egészben annyi látvány sűrűsödött össze: temetési szertartások, Macy’s day, szentek, bűnösök, léggömbök, trombiták, Halottak Napja, halál. Pont úgy hangzott, mint amire szükségünk volt.
Mi van, ha A Beteg legerősebb emléke a gyerekkorában történt?
Mi van, ha az apja vitte el őt a felvonulásra?
Mi van, ha a halál így jön el érte? Mi a Black Parade?
ezen a lemezen, nekünk, a black parade néhány dolgot képvisel.
A történetben, magát a Halált. Jelképezi A Beteg végső útját az ismeretlenbe: azt, ahogy a Halál kinéz.
Bandaként az volt az érzésünk, hogy a The Black Parade majdnem jobban leírt minket, mint a My Chemical Romance. Mindent képviselt, amiből állunk: az iróniát, a fekete humort, a zenénk ünnepi jellegét, ugyanakkor a benne levő sötétséget is. Az összetartást, a kihívást, a bajtársiasságot. Az alteregónkká vált az albumon. Egy új bandává kellett válnunk ahhoz, hogy szembeszálljunk azzal, amivel az élet megdobott, a nehézségékekkel, az akadályokkal, a félelemmel. Letéptük a bőrünket, hogy megmutassuk a csontjainkat. Egy bandává váltunk, a The Black Parade-é. Ez nem csak az album kerete lett, hanem egy kijelentés is:
„nem tudsz elpusztítani minket.”
„nem félek az élettől.”
„folytatni fogjuk.”
Emberekként, ez jellemezte a rajongóinkat. A kapcsolatunk velük mindig is fontos volt. Mindig is mi voltunk együtt a világ ellen, és mind tudjuk a nagy fekete vicc csattanóját. Mi is lehetne jobb megoldás annál, minthogy őket is a folyamat részévé tegyük?
„mind a black parade részei vagyunk.”
és a black parade – nak egyenruhákra volt szüksége.
Negyedik rész - Felvételek/ Eldorado stúdió Los Angeles / 2006 tavasza - 2006 nyara
a lemez felvétele valóban varázslatos élmény volt.
Rob – nak köszönhetően fel tudtunk szabadítani magunkban olyan dolgokat, amikről mindig is tudtuk, hogy bennünk vannak. Csak bátorítás kellett ahhoz, hogy ezek a felszínre kerüljenek. Temérdek sokat tudnék beszélni a felvételekről… sok időbe tellett. Az egész folyamat minden állomása nehéz volt és kihívásokkal teli, és egyikőnk se nyugodott addig, amíg jól el nem találtuk az adott részt, senki sem adta fel. A történet majdnem készen volt; a daloknak meg volt a sorrendje, és még akkor nem is értünk a lemez végére. A banda jobban játszott, mint valaha, olyan kockázatokat vállalt, amiről nem is álmodtunk addig… az álmaink albumát csináltuk, és minden egyes percét élveztük.
Mindenen, amin túlestünk, az összes nehézség és kihívás, mind ehhez a pillanathoz vezettek. És úgy látszott, hogy nem csak a Paramour-i napok, hanem az egész életünk egy teszt volt. Elkészültünk a munkával, órányi alvásokat elvesztettünk – ideje volt élesben felvenni.
Ez az, amikor meglátod, hogy mit is tudsz. Ez az, amikor a legnagyobb félelmeiddel szembesülsz.
ez az, amikor ragyogsz.
Annyi és annyi fantasztikus pillanat maradt meg ebből az időszakból, hogy visszaemlékezni is nehéz. De attól a pillanattól kezdve, hogy Doug megnyomta a felvevő gombot, a szőr is felállt a hátunkon. Elektromosság volt. Egy új hangzás. Néztem, ahogy Ray, Frank, Bob és Mikey a valaha tőlük látott legjobbat nyújtja. Néztem, ahogy olyan dolgokat próbálnak ki, amikről nem is álmodhattak a Revenge alatt, és úgy megoldották, mintha mindig is azt csinálták volna. Rob – nak akartál jeleskedni, büszkévé akartad tenni, és ezt is tettük.
Megint eldöntöttük, hogy nem vesszük videóra amit csinálunk, és onnan az egész elmosódott. Elkezdtük befejezni a másik mondatait. Amikor egyikőnket elkapta a hév, a többiek is becsatlakoztak. Egy fertőzés volt, ami mindenkit elkapott… valaki elfelejtett borotválkozni, míg mások elfelejtettek enni vagy vizet inni… valaki elfelejtett pihenni. És nem számított, hogy merre mentél, vagy mit csináltál, a lemez addig követett téged, amíg be nem fejezted. Nem mehettél csak úgy el szórakozni, mert felemésztett téged. Nem nézhettél TV-t vagy mehettél moziba, mert megtalált volna a sorok között, és a képedbe világítva kérte volna a jegyedet.
néha olyan érzés volt, mintha a lemez meg akarna ölni minket.
de csak jobbá akart tenni bennünket.
Hihetetlen volt látni, ahogy a karakterek megelevenednek a dalokban, néha egy gitárszólamon, vagy egy dallamon keresztül, néha pedig azon kaptam magam, hogy más hangon énekelek, egy más emberként… néha egy nő voltam, néha egy katona. Elhatároztam, hogy majdnem az összes hajam levágatom, ami addigra megint megnőtt és csapzott lett. Úgy akartam érezni magam, mint A Beteg, és a hajam színét is el akartam tüntetni… fehéret akartam, a színt az élet hiányaként láttam. Ez segített abban, hogy bele tudjam élni magam a szereplő helyzetébe.
Ahogy folytak a felvételek, a sztori egyre inkább kiformálódott, de azt is láttam, hogy az egyes rétegek lassan eltűnnek, a kitaláció és a metafora kezd elhalványulni és a lemez végére az egész valami nagyon csupasz, nagyon őszinte és nagyon nyilvánvaló lett…
mi vagyunk ezek a szereplők. a saját történetünket meséljük.
Idővel befejeztük. De igazából egy ilyen lemezt sosem lehet befejezettnek tekinteni. Olyan sokáig éltünk ebben a világban, ebben a túlvilágban, hogy nehéz volt tőle elszakadni. Valószínűleg még mindig tudnék dolgozni a lemezen, de ez tényleg így tökéletes, ahogy most létezik. Néha tudnod kell abbahagyni. Szerencsére nekünk volt egy határidőnk, ami a tempót diktálta.
Abban az időben volt, hogy Rob által találkoztunk egy hihetetlen billentyűssel, akit Jamie-nek hívtak. Rögtön jól kijöttünk vele és lehetett rajta érezni a pozitív energiát. Azonkívül egy Germs pólóba jelent meg, és egy csomó bizarr filmet ismert, a kedvenceinket, ezekre zenélés közben is hagyatkozott. Az egyik film, amiről beszélgettünk, ’A Paradicsom Fantomja’, és azt is megértette, hogy mi alapján írtuk az albumot, olyan lemezekre hivatkozott, mint a Pink Floyd The Wall-ja, a Beatles Sgt Peppers-je vagy a Queen Night At The Opera-ja. Fantasztikus dallamokat tudott lejátszani ’In The Flesh’ féle B-3 orgona (?) stílusban, és ő játszott a zongorán a Blood-nál is, plusz ő produkálta azokat az őrült hangokat. Az egészet ’Pizza Parlor Mouth’ – nak hívtuk a dal agyamentsége miatt.
A ’Mama’ nagyon különleges volt számunkra, néhányunk szülei énekelnek is a dal végén, mert ilyen módon ők örökké velünk maradhatnak. Ettől vált még rendkívülibbé számunkra az album, de még így se volt befejezve. Az utolsó hónapban, a végső felénekléseknél, néhány részt újra és újraénekeltem a ’Mama’-ban, amikkel elégedetlen voltam. Ott van az a csöndesebb rész a nagy finálé előtt… megálltam egy pillanatra és azt mondtam Rob-nak és Doug-nak:
„Szerintem ide egy női hang kellene… mit gondoltok?”
Ez már korábban is feljött és ekkor már énekeltem női hangon a lemezen párszor, azok a részek tetszettek is… de akkor ott úgy éreztem, hogy nem tudok megfelelően énekelni. Igazi fájdalom és gyöngédség kellett.
Ők azt mondták: „Kire gondolsz?”
Itt kellene megemlítenem, hogy az éneklés előtt azzal melegítettem be, hogy Judy Garland-ot utánoztam, mintha a Broadway-n lenne, feslettül és szemérmetlenül azt kiabáltam, vibrato-val a hangomban, hogy ’hellooooo’.
Ezt rendszeresen használtam, még azért is, hogy oldjam vele a feszültséget egy hosszú éjszaka után. Doug nagy rajongója volt. Én pedig nagy rajongója voltam a ’Kabaré’-nak, szóval kapásból ezt mondtam:
„Liza Minelli.”
„Liza a z-vel?” kérdezték.
Hogy tovább fokozzam, hogy az „őrültség” mennyire terjedt akkor köztünk, elmondanám, hogy Rob Cavallo nem mondott erre semmit, csak felkapta a telefont, ami a keverőasztal mellett volt, és tárcsázott. Hallottam, hogy valakivel röviden beszél, majd lerakja a telefont. Ezután pedig azt mondta: „Imádom Liza Minelli-t.”
Két hetet előre ugorva, ugyanabban a felvevőteremben vagyunk a Capitol Records-nál, ahol épp egy fantasztikus vonós és fúvós részlet lett felvéve a nagyszerű David Campbell-el. És ott van nekünk Liza Minelli élőben, New York-ban, egy másik stúdióban. Hihetetlen volt, hogy Rob ezt el tudta intézni, és azt is mondta, hogy Liza boldogan elvállalta a dolgot. A srácok nagyon izgatottak voltak. Ahogy elkezdtünk vele beszélgetni, belülről bizseregtem. Nagy Liza Minelli rajongó vagyok, mert felnőve ő volt a nagymamánk kedvenc előadója. Már kicsi koromban kapcsolatba kerültem a színházzal és a musical-ekkel… és kapcsolatba kerültem a showmanséggel. Nekem Liza Minelli volt az egyetlen hang, aki életre tudta kelteni Mother War-t. Valaki, aki nagyon erős, valaki aki szeretett és vesztett is, valaki, aki annyi mindenen esett keresztül az életében, és mégis túlvészelt mindent. Senki más se tudta őt felülmúlni, és annyira kedves, vicces, elbűvölő volt… ráadásul tökéletes hanggal. Folyamatosan próbálkozott, hogy biztos legyen benne, hogy jól találja el a szerepét, habár a legrosszabb próbálkozásai is felülmúlják mások legjobbjait. Alig várjuk, hogy személyesen is találkozhassunk vele.
Korábban említettem a vonós és fúvós részt David Campbell irányítása alatt. Ez volt az egyik legmenőbb része az albumnak, ahogy hallottuk, hogy a dalok megkapják ezeket a különböző rétegeket. David rögtön megértette, hogy mit szeretnénk, és úgy éreztük, hogy ő keltette életre a parádét a ’Welcome To The Black Parade’-en, arra a plusz erőre szüksége volt a dalnak.
Szóval miután minden rész a helyére került, jöhetett a keverés Chris Lord-Alge-al; a hely kényelmesen csak az utca másik végén volt. Remek munkát végzett azzal, ahogy betörte a dalokat és összpontosította a hangzást. 20 éves pályafutása alatt a ’Welcome To The Black Parade’-nél dolgozott a legtöbb réteggel, összesen 167-ből állt össze a szám, és a vérében volt. Hihetetlen volt mindezt hallani.
a keverés végére még chris-t is elkapta az őrület.
az utolsó dalokon egy kalózsapkában dolgozott.
A felvételek befejeződtek, a keverési munkák folytak, az utolsó részek is lassan a helyükre kerültek. Majdnem készen álltunk arra, hogy az egészet megosszuk a világgal.
Ötödik rész - A The Black Parade illusztrációja
amint meglett a lemez címe, állandóan rajzoltam.
A rajzok utána szereplőkhöz vezettek, ami pedig magához a banda új személyiségéhez, a The Black Parade-hez vezetett. Úgy képzeltem el őket, mint a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club bandájának death-rock változatát, hozzáadva némi „Mellon Collie and the Infinite Sadness” féle századfordulói hangulatot (Mikey ezen a ponton a lemezt elnevezte „Elő – Életközépi Válság és A Véget Nem Érő Szomorúság” – nak, ami találó is volt).
Már igen korán leszögeztem, hogy nem én akarom illusztrálni az albumot. Úgy éreztem, hogy az levonna a látványból, amiért annyira közel álltam a zenéhez, különösen azon a ponton. Folyamatosan 100%-osan oda kellett koncentrálnom, és azt is tudtam, hogy ez alkalommal több fotót akarok majd. Volt egy találkozóm a legendás Jeff Ayeroff-al és a hihetetlen Ellen Wakayama-val a lemez irányával kapcsolatban. Ellen a Warner Bros művészeti részlegének alelnöke, és olyan valaki, aki mindig is támogatta az elképzeléseket. Jeff volt az, aki meggyőzött, hogy a vázlat, amit a Three Cheers borítójához rajzoltam, legyen maga a borító. Ő olyan valaki, aki mindig is hitt bennem, és ezért szeretem is. Anélkül, hogy bármit is hallott volna az új lemezből, csak a rajzokat látva azt mondta, hogy „Ez a The Wall… olyan lemezt csináltok, mint a The Wall!” „Ez úgy néz ki, mint a Sgt. Peppers darkos verziója! Imádom.” És amíg most is bátorított, hogy én csináljam megint minden illusztrációt, azt is megértette, hogy most nem tudnék vele boldogulni… Szerintem már akkor is úgy néztem ki, mint egy élőhalott. Jeff egy legenda.
james jean nekem nem más, mint minden idők kedvenc képregényborító rajzolója.
Az is érdekes, hogy mindketten az SVA-nál diplomáztunk New York-ban, de azokban az időkben egyszer sem találkoztunk. Egy csomó díjat nyertünk a Spin közönségszavazásánál, és James volt megbízva azzal, hogy készítsen egy képet a nyertesekről. Ő pedig előrukkolt ezzel a hihetetlen két oldalas művel, amin ott volt Billie Joe, Gwen Stefani, Trent Reznor és én, egy fél-elfként (el kell olvasnod az interjút, hogy ezt megértsd, ha nem vagy egy D&D fan). Szóval küldtem neki egy e-mailt, amiben elmondtam, hogy mennyire tetszett ez a munkája, és hogy mekkora tisztelője vagyok. Azt is megemlítettem neki, hogy egy képregényen, a „The Umbrella Academy”-n dolgozom, és nagyon szeretném, ha ő rajzolná a borítókat hozzá.
Elterveztük, hogy majd Los Angeles-ben találkozunk, és bár egy hónappal később, de végre össze tudtunk ülni. Frank vitt el Santa Monica-ba, James házához, ami egy tökjó, Stanley Kubrick stílusú hely. James nagyszerű volt, majdnem olyan, amilyennek elképzeltem a művei alapján, inkább csendes és egy picit félénk, de ugyanakkor nagyon összeszedett és komoly. Úgy tűnt, hogy a munka mindenét kiteszi, ami rám is jellemző volt akkor.
A képregény volt a téma, de ahogy egyre többet beszéltünk, és egyre inkább néztem a stúdióját és amiken dolgozott, úgy éreztem, hogy ő lenne a megfelelő ember arra, hogy megrajzolja a lemez borítóját. Művészi téren is dolgoztunk együtt és ugyanazok a dolgok voltak hatással ránk. Amit csinál, attól eldobom az agyam, de ugyanakkor művészileg is tudunk egymáshoz kapcsolódni. Elmentünk ebédelni, még jobban megismerkedtünk, majd elbúcsúztunk egymástól.
Másodjára az album illusztrációja miatt találkoztunk az otthonában, és akkor már végre tudtam neki mutatni néhány dalt és látszott rajta, hogy érdekli a dolog. Emlékszem, hogy amikor lejátszottam neki a ’Mama’-t, azt gondolta róla, hogy őrült. Szabad kezet adtam neki az illusztrációnál, megmutatva neki a vázlatomat, ami a ’March Of The Saints’ alapján készült… és már készen is állt arra, hogy belekezdjen. Ahogy képeket csináltam a stúdiójáról, és a macskájáról, Taffy-ról, hallottuk, hogy a konyhában valami felbolydulás van. A felesége (aki nagyon kedves) zaklatott volt amiatt, mert egy madár nekiszállt a konyhaablaknak, és azonnal meghalt. Fura volt az a pillanat, ahogy csak néztem a halott madarat… eldöntöttem, hogy csinálok róla néhány képet. Úgy tűnt, hogy ez vagy rossz vagy jó előjel… még mindig próbálok rájönni, hogy melyik.
Az elkészült borító elképesztő lett, és megannyi apró meglepetést tartalmaz. Élvezzétek ki.
a következő lépésben találnunk kellett egy fényképészt.
Amint elmagyaráztam a lemez történetét és természetét, Ellen Wakayama rögtön tudta, hogy ki lesz a megfelelő ember. Nem sokkal azelőtt kapott egy nagyszerű portfoliót egy Chris Anthony nevű férfitól. Kiderült, hogy még sosem dolgozott kereskedelmi célra, hanem olyan fantasztikus képeket készített, amik galériákba kerültek. Valami újat akart kipróbálni és amint megláttam azt a portrét, amit Zooey Deschanel-ről készített, tudtam, hogy ő lesz alkalmas a munkára. A képei kísértetiesek voltak: megvolt bennük az a századfordulói hangulat, amit el szerettem volna érni, ugyanakkor feltűnőek és erőteljesek is voltak. Úgy néztek ki, mintha valaki bemászott volna egy időgépbe egy fényképezővel, és lefényképezte volna 1910-et színesben.
Találkoztunk és rögtön kijöttünk egymással. Nagyon intenzíven dolgozott és ezt imádtam… ez olyan valami, amitől függő vagyok. Nem úgy tekintett az egészre, mint egy munkára, hanem mint egy együttműködésre, egy új terep feltérképezésére, és ettől az egész folyamat fájdalommentesen zajlott. És azt a munkabéli hiányosságomat is nagyon jól tudta kezelni, hogy néha egy sima telefonhívást sem tudok viszonozni, ha nem tudott elérni, csak nélkülem folytatta a munkát. A Chris-szel közös fotózás az egyik legjobb volt, amiben valaha is részt vettem. Nem vagyok benne biztos, de szerintem amikor egyénileg fényképezett engem, azt mondhatta, hogy ’szemét állat’… olyan intenzitást akart belőlem kihozni, amilyen csak lehetséges, és az egész melót végigcigizte. Nagyon tetszik ez a pasi, és úgy érzem, hogy egy munkatársat és egy barátot is szereztem vele. Annyi sok jó dolgot hozott a fotózáshoz, annyi extrát… a második világháborús katonák sminkjét látva Akira Kurakasawa ’Dreams’ című filmjére, és a kedvenc filmes jelenetemre utalt. A fotózás egyik legjobb tulajdonsága az volt, hogy a szürke ég és a zeppelinek kivételével minden igazi volt. Minden egyes ember, minden egyes kiegészítő, egészen a kitömött farkasig, ott volt velünk, nem volt semmi számítógépes trükk. Ez az egyik valaha készített legőrültebb kép, és azt is megemlíteném, hogy Dante, aki a beteget játszotta, nagyon kedves volt.
A videók.
Még a fotók előtt, még azelőtt, hogy meglettek volna a kosztümjeink, ki kellett választanunk, hogy ki rendezze az első videót, a ’Welcome To The Black Parade’-et. Egy meghatározó videónak kellett lennie, egy azonnali KO-nak, ami jól kiegészíti azt a mini-eposzt, ami meghatározza az albumot. Minden főbb szereplőt felvonultatna és megmutatná, ahogy mi, a banda a The Black Parade-é alakulunk át.
Samuel Bayer-rel akkor találkoztam, amikor Bob-bal együtt egy díjátadó esten vettünk részt, ahol amúgy jól éreztük magunkat. Sam akkor életműdíjat kapott, és ahogy a kivetítőn bemutatták a pályafutása legjobb részeit, annyi olyan videót láttam köztük, amik az addigi életem során hatással volt rám.
Különösen egy, a Smashing Pumpkins ’Bullet With Butterfly Wings’-e kavarta fel bennem az érzelmeket. Az egyik kedvenc videóm, mert addig a videóig a Pumpkins nem látszott veszélyesnek. A rockbandák újra elkezdtek unalmasak lenni és senki sem vállalt kockázatot, mindenki egyformán nézett ki a szakadt farmerben, vagy rövidgatyában ’érdekel is engem az egész’ módra. A Smashing Pumpkins akkor úgy nézett ki, mintha csak az űrből érkeztek volna azért, hogy megsemmisítsék a Földet. Egy új bandaként néztek ki.
Emlékszem, hogy odafordultam Bobhoz, és azt mondtam: „Rá van szükségünk.”
Odakinn, Devin Starno mutatott be Sam-nek amiatt, hogy akkora tisztelője voltam. Devin Starno a legkedvesebb pasi a világon. Smashing Pumpkins videóknál dolgozott mielőtt a Warner Bros-hoz szerződött. Hogy senior director legyen a videórészlegnél. A ’Revenge’ alatt végig segített nekünk a látványterveknél. Látta, ahogy az ’I’m Not Okay’-nél megsültünk a garázsban a lámpák alatt, látta, ahogy a ’Helena’-nál három órán át tartottuk a koporsót az esőben, és látta, ahogy a ’Ghost’ forgatása közben majdnem elsüllyedtünk. Minden álmunkat megvalósította, és imádjuk.
sam bayer.
Már abban a pillanatban, amikor kezet fogtunk, megéreztem, hogy milyen vehemens a fickó. Szerintem olyan ideges voltam a találkozáskor, hogy csak valami nyamvadt kézfogásra voltam képes. Elmondtam neki, hogy imádom a munkáját, és ő meg elmondta, hogy imádja a mi munkánkat. Volt egy olyan érzésem, hogy valami kialakulóban van.
Körülbelül egy hónappal később eljött, hogy meghallgassa, hogy min dolgozunk. Rögtön azonosulni tudott vele. Azonnal izgatott lett. Minden hatást meg tudott mondani, ami befolyással volt az albumra, és azt mondta: „Srácok, ti most odavágjátok a kesztyűt a többieknek… azt akarom, hogy a videók is ezt tükrözzék… muszáj nekik”.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
